1. A civil társadalom a 20. századig kritikai koncepcióként jelentkezett a társadalom és politika elméletében és gyakorlatában, és a politikai túlhatalomtól és uniformizáltságtól megszabaduló autonóm társadalmat jelentette. A 20. század végére a globális fejlődéstendenciák átalakítják a társadalom és a politika szerkezetét, oly módon, hogy a korábbi „metodológiai nacionalizmus” elavulttá válik. Kialakulnak a társadalmi és a politikai viszonyoknak a nemzeti kereteken túlnyúló hálózatai, amely a korábbi „nemzeti” társadalom és „nemzeti” állam territoriálisan szervezett egységei felett átnyúló globális társadalmi és politikai hálózatok létrehozását eredményezik. Ennek hatásai jelentkeznek az állam és a jogfelfogás és intézményrendszer egy sor átalakulási tendenciájában. Ezáltal azonban elmosódottá válnak korábban világosan definiálhatónak vélt jogi és politikai fogalmak (állam, állampolgár), és jogviszonyaik a globális kereteken belül átértelmeződnek.
2. Kontinensünkön a globalizálódás tendenciáit az europaizálódás és a regionalizálódás tendenciái közvetítik. Ezek következtében kiüresednek, hatalmukat veszítik a nemzetállami szinten megszervezett társadalmi-politikai rendszerek. Erősödnek az Egyesült Európa valamint régióinak politikai és társadalmi erőcentrumai, hatalmuk és tevékenységük új jogi és politikai intézmények keretébe illeszkedik bele. Ebben a folyamatban fokozatosan eltűnhetnek az európai szinten szerveződő integrációs, illetve regionális keretekben a korábbi Kelet és Nyugat sajátosságai, és új közös európai kultúra és intézményrendszer körvonalai jelennek meg egy ellentmondásos folyamat hatására. Míg Keleten a civil társadalom a politika és a kultúra területén fejlődött, addig Nyugaton a gazdasági-társadalmi szférában. Az egyesülő Európa civil társadalmai egyszerre válhatnak a Nyugat alternatív mozgalmainak és a Kelet ellenzéki mozgalmainak közös örököseivé a progresszív demokrácia, a grass-roots tradíciók intézményesülése révén, amelyre az európai alkotmányozási folyamatban voltak már érezhető tendenciák, így például az európai népszavazás intézményében, vagy a civil partnerségi koncepciókban.
3. Keleten a civil társadalom folytonos megszakításokkal fejlődött, amelyek viszont rákényszerítik az instabilitás következtében az innovációra, és a flexibilis, rugalmas alkalmazkodásra. Nyugaton a civil fejlődést a stabil keretek között zajló hosszabb távú és folyamatos akkumuláció kumulatív folyamatai jellemzik. A Kelet hozadéka az európai civil társadalom fejlődésének érdekében a folytonos intézményi és eljárási innováció, míg a Nyugaté az intézményes stabilitás és hatékonyság. Az innováció és a stabilitás megfelelő egyensúlyának kialakítása az európai civil társadalom fejlődésében egyszerre kell, hogy támaszkodjék a kelet és a nyugat hagyományaira ahhoz, hogy megállja a helyét Európa a kibontakozó globális versengésben.
4. Magyarországon hosszú ideje a mennyiségi szemléletmód jellemzi a civil társadalom megközelítését, mennyi és miféle tevékenységű civil szervezetet azonosíthatunk empirikus módszerekkel, hány ember dolgozik ezekben, milyen forrásokat mozgatnak, illetve honnét származnak ezek. Mindez fontos, mint a civil társadalom infrastruktúrája, azonban nem meríti ki minőségi jellemzőit; milyen típusú társadalmi viszonyrendszerek léteznek a szektor szereplői között, és milyen a viszonya a társadalom profit- és hatalomorientált részeihez, rendszereihez? Amíg hosszú ideig a magyar civil társadalom számszerű jellemzők alapján vezető szerepet töltött be a posztkommunista Európában, ma már nem rendelkezik ezzel . Ez azonban nem jelenti a magyar civil társadalom, avagy a mozgalmi szektor válságát vagy veszélyeztetettségét. A társadalmi mozgalmak, a társadalmi-politikai változásokat célul tűző, társadalmi-politikai relevanciával rendelkező aktorok számossága, avagy tagjaik száma alapjaiban nem mérvadó a minőségi jellegű sajátosságaik megítélésében. Kétségtelen, hogy például a zengő-hegyi lokátor ügye többirányú társadalmi-politikai változások egész sorát érte el, anélkül, hogy nőtt volna az ökológiai mozgalmak támogatottsága vagy szervezettsége.
5. Magyarországon 1989 után a civil társadalom ügyeinek szabályozottsága, illetve e szabályozás révén a szektornak juttatott különféle források rendszere nemzetközileg is innovatívnak számító intézményekben jelenik meg. A kalkulált 1%-os felajánlások alapján álló Nemzeti Civil Alap megszervezése olyan elosztási mód, amely korporatív-neokorporatív jelleggel, az állam beavatkozásával biztosít forrásokat a civil társadalomnak. Nehezen várható el az ilyen rendszerektől, hogy pártatlanul és igazságosan működjenek, és ne jelenjék meg bennük részrehajlás. Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter asszony kritikája mutatja hogy ezeket a veszélyeket nálunk sem sikerült teljesen elkerülni. Egyébként a civil társadalommal kapcsolatosan itthon és másutt is jelentős legitimációs problémák lépnek fel; mely szervezetek és milyen kört képviselve léphetnek fel a civil társadalom, avagy annak bizonyos szegmensei a nevében. És milyen alapon dönthetnének civil szervezetek más civil szervezetek támogatási ügyeiben?
6. A civil szervezetek lét és anyagi viszonyaira vonatkozó szabályoknak áttekinthetőeknek, igazságosaknak, fair-nek és legitimnek kell lenniük ahhoz, hogy a civil társadalom szereplői elfogadják azokat, mint tevékenységi kereteket. Amennyiben ilyen keretek jönnek létre akkor a civil szektor szolidaritása és kooperációja alakulhat ki, ilyen keretek híján pedig individualizáció, fragmentáció, konfliktusok a jellemzőek. A fair és igazságos szabályozásnak egyszerre kell esélyegyenlőséget biztosítania, ugyanakkor pedig segítenie a valamilyen szempontból lemaradók felzárkóztatását a pozitív diszkrimináció révén. A magyar civil társadalom szereplői között nagy számban találhatók meg a nemzetközi és európai civil hálózatokból kiszorult, főként vidéki, falusi közegben tevékenykedő, forrásszegény szervezetek. A fairness és a szolidaritás korlátja a civil társadalomban, akár más területeken a versengő érdekek pluralitása, mind a szektoron belül, mind pedig a szektor egyes szegmensei között.
7. A korporatív/neokorporatív rendszerekben az állam szerepe nem elhanyagolható, és nem ér véget csupán a jogállami szabályozás kialakításában; hanem a rendszer az állami vagy államilag közvetített támogatásokra épül fel. Az USA-beli és az angolszász pluralista rendszerekben ezzel szemben az álam elvileg pusztán a pártatlan döntőbíró szerepkörére korlátozódhat, és a civil szervezetek a szabad versengés révén elnyert hatalom, befolyás és siker mértékében rendelkezhetnek társadalmi-politikai súllyal és hatással. Az állam kiemelkedő szerepe korporatív rendszerünkben az állam politikai szellemeit, a politikai pártokat is kapcsolatba hozza a civil társadalommal. A pártok nem csupán az államon keresztül, hanem közvetlenül is fontos szerepet töltenek be a civil szektor vonatkozásában. Támogatást keresnek a civil szervezetek körében, és megkísérlik kiépíteni szatellit szervezeteiket a szektorban.
8. A magyar pártrendszer erősen polarizált a két nagy párt jobb és baloldali holdudvarai felé. Míg a két blokk gyakran egyetért a civil szektor támogatásában, mégis megvannak a sajátos preferenciáik a hozzájuk közelebb álló szervezetek és hálózatok támogatására. A jobboldal a történelmi egyházak civil szféráját, bizonyos agrár- és vidéki szervezeteket, és újabban a polgári köröket tudja a magáénak, míg a baloldal a szekularizált „civilek” különféle válfajait, a budapesti szervezeteket, az érdekvédőket, avagy a globalizáció-kritikus mozgalmak egy részét. Míg a jobboldal egyfajta „organikus” civil társadalmi korporatizmust képvisel, a baloldal az 1%-os szabályozás és az NCA rendszereivel a szervezeti versengés és pluralizmus modelljét állítja szembe ezzel. A jobboldal civil szférája a 2002 óta kialakult polgári körök mozgalmával modernizálódott, dinamizálódott, a baloldal pedig a globalizáció-kritikus globális mozgalmak egyelőre felfelé ívelő trendjét fordíthatja saját hasznára.
9. A magyar civil szektort hasonló törésvonalak, politikailag releváns társadalmi konfliktusok és csoportszerkezetek metszik keresztbe, mint a pártrendszert. A kommunista múlthoz és az egyházakhoz való viszony fontos, míg a materialista-poszt-materialista megosztottság jelen van, de nem olyan erősen, mint Nyugat-Európában. Fontos még a város – vidék különbség, és nem elhanyagolható az etnikai törésvonal szerepe, amely nem csupán a roma szervezetek tarka palettáját, hanem a nemzetiségi önkormányzati rendszer segítségével megszervezett más etnikai alapú civil szervezeteket is magába foglalja.
10. Összefoglalva, a magyar civil társadalom integrálódott a globális és az európai civil társadalomba, megjelentek a globális és az európai trendek hatásai. Sajátos vonás a poszt-kommunista jellegből fakadó korporatív modell, és a pluralizmussal kapcsolatos problémák az állam, a pártok, az egyházak és a különféle civil szervezetek oldalán egyaránt. A rendszerváltás előtti fejlődés, illetve a rendszerváltás hagyományai, az antikommunista disszidens mozgalmak szellemisége jelen van a szektorban, főleg a civil elit szintjén. A szabályozás ötvözi a plurális és korporatista elemeket, de döntően etatista és korporativ jellegű, ennyiben megfelel az EU modelljének és eltér az USA-beli szabadversenyes modelltől. A posztkommunista rendszereket jellemző szűkösség a magánadakozás terén a régió egészében oldódni látszik, a helyi magántőke és a régióban jelenlévő nagy multinacionális vállalatok filantrópiája növekszik. Az új, önkéntes munkával kapcsolatos szabályozás révén az állampolgárok egyre inkább élhetnek szabad idejük és energiájuk felajánlásának eszközeivel, amely az anyagi források szűkössége mellett is rendelkezésükre állhat. Ezek a tendenciák oldhatják az etatista-korporatív modellt, és erősíthetik a pluralizmus elemeit a szektorban. A pártpolitika orientáló szerepe azonban Magyarországon pártrendszerünk bipoláris jellegének esetleges felerősödésével még növelheti is a civil társadalom politikai mozgósításának, illetve a civil társadalmon belül a jobb és a baloldali orientációjú „pillérek” kialakításának lehetőségét.
(Szabó Máté: Globális, európai és magyar civil társadalom)